A már modernnek mondható könnyűbúvár sport 1942 decemberében született meg, mikor feltalálták az igazi autonóm légzőkészüléket. Ki ne hallott volna már a naaagy Cousteau kapitányról?

 Egész menőnek érzed magad, míg a napszemüvegedben feszítesz a nyílt vizet szelő hajó ülőalkalmatosságán, a hajadat ide-oda dobalja a szél (fiúknál egyebet…J ). Ám elkerülhetetlen a merülési célhoz való megérkezés, a motor leállítása, a móka kezdete. Uszonyokat húzol, felcsatolod a testsúlyod függvényében adott súllyal felszerelt ólomövet, belebújsz a palackkal, polippal összeszerelt mellényedbe. A loose-ok ilyenkor realizálják, hogy a story elejéről lemaradt az uszony, úgyhogy reménytől duzzadva – miszerint nem dőlsz fel a rajtad imbolygó cirka 40kilóval- megpróbálják elérni az elérhetetlennek tűnő lábfejüket, azzal a nonszensz céllal, hogy  felhúzzák a műanyag hártyákat.

Határozottan célszerű, sőt erősen ajánlott (a merülés pozitív végkimenetele végett ) összeszereléskor megnyitni az oxigén palackot,s ellenőrizni,hogy gyün-e a levegőd a csutorában (az a kis vacak, amit mindenki kénytelen a szájába tömködni a víz alatti levegőhöz jutás reményében). Maszk fel,csutora be,levegő vétel, felszerelésed helyes átfogása, csak, hogy ugrás közben ne szálljanak ide – oda a cucc egyes tartozékai (a teljes harci díszben már közel sem érzed magad olyan vonzónak és ellenállhatatlannak). Becsobbansz a vízbe, majd kezdődik a süllyedés mulatsága. (Kezdőket gyakran a merülés befejezésekor is ugyanott talál az ember, miként küszködnek a kötél mentén való lejutással, node akkor már minek.) Az egyenlítés valóban eleinte egy hosszadalmas, s időnként egy fájdalmas (kapkodás esetén) mulatság (akinek átszakadt, vagy lyukas a dobhártyája sajnos elfeledheti ezt a sportágat ).

Ám mikor leérsz súlytalanná, gondtalanná válsz, s az előrébb jutás végett megszokott erőberuházásod töredékével teszel meg utakat. Minden lelassul, leegyszerűsödik.  

Egy teljesen másik világ. Tengeri „szörnyek” amerre csak a szem ellát. Némelyik elfér a tenyeredben, s vannak,”melyek olyan nagyok, hogy egyiküknek 4napig és 4éjszakáig tart,míg elvonul..” Duma habbal, dupla buborékkal. S bár Nagy Sándor „némi” túlzással élt, de a lenyűgözöttség érzete átjön a sorokból. Ahogy a legyező korallok hajlonganak az áramlás irányát követve, ahogy a polip rácuppan a maszkodra, ahogy a „rettegett” barrakűda megáll melletted, s csak stíröl ( ala carte búvárról álmodozva ), teljesen megszűnik létezni minden egyéb…

 ..ha csak nem Tahitin cirógatod a rájákat . S ha a cimbik jó fejek, akkor tudtod nélkül bekennek csukamáj olajjal (elég 1-1 kéz tapicskolás), s csak arra leszel figyelmes, hogy a többieket le se tojják, nálad viszont rajzanak, s mindegyik téged akar. Finnyások előnyben, a hiszti garantált!

Node… kinek ne jutna eszébe a Cápa című film ritmikus zenei aláfestése, az a bizonyos, hamisithatatlan, egyedi tö…-tö..-tö.-tö-tötö-tötö-tötötötö?

Annak egészen bizonyosan, aki úgy dönt,hogy megízleli az éjszakai merülés félelemmel fűszerezett édes (adott esetben sós-) ízét.

Minden ami nappal rejtőzködik, éjjel felbátorodva előbújik, a nappali műszakosok nyugovóra térnek. Ha kellő távolságból világítod meg a dolgokat, olyan, mintha mindent negatívban látnál. Eltűnnek a részletek, előjönnek a kontrasztos sziluettek.

Így lehetséges, hogy a medúza raj tagjai pulzáló grafikáknak tűnnek, s a vakuk különös, misztikus fény-köntösökbe öltöztetik a víz alatti világot.