Olaszról lefordítva a Via Ferrata jelentése „vas út”. Több, mint száz éves múltra tekint vissza, a magashegyi túrázás és a sziklamászás keveréke, amely különálló sportággá nőtte ki magát. A móka ott kezdődik, hogy nem magunkat küldjük a halálba, hanem az útépítőket, akik a meredekebb sziklafalak, nehezebben járható részein drótköteleket, létrákat, láncokat, fém-lépcsőket helyeznek el, amiken nekünk már „csak” fel kell másznunk nagy kegyesen. Ezek amolyan kiépített sziklamászó utak, amelyek a bevállalós, (de nem túl bevállalós) emberkéknek készülnek (vagy éppen a lépcsőzés szerelmeseinek. Nekik tudom ajánlani a minden évben megrendezésre kerülő toronyfutást New Yorkban, mikor a határ valóban a csillagos ég,az Empire State teteje.) és sziklamászó ismereteket sem igényel.

 Az első Via Ferrata útvonalakat az olasz Dolomitokban építettek ki, az I. Világháborúban használt hegyi utak felhasználásával és azok a mai igényeknek megfelelő továbbfejlesztésével. A klasszikus via ferrata utak régi, már jól bevált mászóutak, amelyeket profi hegymászók építettek ki úgy, hogy azok különböző nehézségi fokozatba lehessenek sorolhatók. A túrák nehézségi fokozatait német nyelvterületen általában A, B, C, D, E, az olasz területeken 1, 2, 3, 4, 5, 6 kategóriákba sorolják. Az „A” fokozat normál hegyi ösvény ahol néhány helyen lánc vagy rövid létra van, ilyen pl. a Rám-szakadék is. Tehát aki járt már ott az király, és lehet nem is tudott róla, de ő már el is kezdte a via ferrata túrázást!

  A „B” fokozat egész könnyű, rövid meredek szakaszokkal általában gyerekeknek is bejárható. „C” , „D” és „E” fokozat már valóban egyre nagyobb fizikai igénybevétel, sok függőleges, esetleg áthajló szakasszal. Ezeken gyakran csak a drótkötelekbe kapaszkodva lehet haladni, illetve jó sok kitett hely található bennük, itt biztosító eszközök használata kötelező.