Lábtoll-labdázás

 A labdajátékok csoportjába tartozó mozgalmas, látványos csapatjáték, amelynek célja, hogy a speciális – tollból készült – labda a szabályoknak megfelelően a háló felett úgy kerüljön át az ellenfél térfelére, hogy az ellenfél azt ne tudja visszaadni. A mérkőzéseket három – három játékos játssza 11.88 méter hosszú és 6.10 méter széles, középen a nőknél 150 cm, a férfiaknál 160 cm magas hálóval két térfélre osztott pályán.

A korábban csak edzésmódszerként játszott változatai – az egyéni és a páros játék – az utóbbi időben önálló versenyszámmá váltak.

A lábtoll-labdázás versenyeit a könnyű labda miatt általában teremben rendezik. Szélcsendes időben, enyhe szélben szabadban is jól játszható.

Olcsó sportág. Különösebb szerigénye nincs. Csak labda és háló szükséges hozzá. Bármilyen könnyű cipőben játszható.

A játékszabályok gyorsan elsajátíthatók. A játék alapszinten is szórakoztató. Férfiak és nők egyaránt játszhatják.

A versenyszerű játék sokoldalú képzést igényel. Gyorsaság, ügyesség, ruganyosság szükséges a jó játékhoz. Elsősorban lábbal játsszák. A háló feletti rúgások végrehajtásához sok nyújtó-lazító gimnasztikát kell végezniük a versenyzők

A lábtoll-labdázás Kínában, Vietnamban és még több ázsiai országban nagyon elterjedt sport-játék. A verseny formában is az ázsiaiak a legjobbak. A lábtoll-labdázás Európában, így Magyarországon is az 1990-es években terjedt el.

Ázsiában a lábtoll-labdázás ősi változatában: a művészi vagy zsonglőr lábtoll-labdázásban a résztvevők abban versenyeznek, hogy ki vagy melyik csapat tud különlegesebb rúgást vagy labdamegállítást bemutatni. Az egyénileg ill. csapatban bemutatott gyakorlatokat a műkorcsolyához vagy tornához hasonlóan pontozzák. Európában ilyen jellegű versenyt még nem rendeztek. A karate filmek némelyikében látható, hogy a játékot 4-5 fős csapatok kapura is játsszák.
  

A sportág története

 A tollaslabdát, a legegyszerűbb labdát i.e. 1000 körül készítették Kínában. Valószínűleg még régebbi is a rá utaló első emlékeknél. Néhány tyúktollat szúrtak fadarabba, cink- vagy ólom lemezkébe, s már kész is volt a játék eszköze. A kínaiak eleinte szinte kizárólag lábbal tollaslabdáztak. A labda minél tovább levegőben tartása volt a cél. A lábtollas a labdarúgással is hasonlóságot mutat, ezért feltételezhető az is, hogy a csu-küh-ból fejlődött ki.

Később a játék a katonai felkészítés céljait szolgálta. Az ügyesség fejlesztésének és a reakcióidő csökkentésének egyik eszköze volt.

A történelmi bizonyítékok alapján a kínai Tang dinasztia korában (618-907) igen elterjedt játék volt. Ebben az időben a hivatalnokok, sőt még a tanárok és az irodalmárok is részt vettek a játékban. A rúgásoknak sok fajtája volt. Már nemcsak lábbal, hanem vállal, felsőtesttel, hassal is a levegőben lehetett tartani a labdát.

Ezt a lábbal játszott tollaslabdázást és különböző változatait a mai napig is több millióan űzik, elsősorban a Távol-Keleten. Több rokon sportág is ismert. A mozgásanyag, a rúgások hasonlóak. A különbség a labdák anyagában, alakjában van.

A Thaiföldön, Malaysiában elterjedt sepaktakraw gömb alakú, fonott labdája bambusznádból készül. Mongóliában a tiwit nemezlabdával játsszák.

Vietnamban da cáó talpát gumi darabokból, a bóbitáját kötöző zsinórból készítik. Tajvanon egy kis gumilabdába szúrják a tollakat. Rokon sportágak fellelhetők a világ más részein is. A skandináv országokban, Észak-Amerikában 4 vagy 8 színes bőrdarabból összevarrt, szemcsés anyaggal töltött, 5-6 cm átmérőjű kis labdával hacky sack-et vagy foot bag-et játszanak. A lábtoll-labdázást Kínában jianqiu-nak (tyentyo vagy dzsendzso), Angliában shuttlecock-nak, Németországban Federfussball-nak (tollfutball) nevezik. Magyarországon a lábtollas, lábtoll-labdázás honosodott meg. Korábbi leírások kínai tollasnak nevezték.

A nemrégiben előkerült dokumentumok szerint 1936-ban, a berlini olimpiára hoztak magukkal lábtoll-labdákat a kínaiak. Ennek az egyszeri alkalomnak azonban nem volt folytatása.